Népújság 2003 szeptember 6

Múzsa 606

 Utóhangok a III. Bolyai János Alkotótáborhoz

Nagy Miklós Kund

Az útnak sosincs vége

Nosztalgiázás Garda Aladár Lászlóval

- Milyen messze van németországi otthonodtól Marosvásárhely?

- Nem mértem. Képzeletben úgy 2000 km, vagy valamivel több, esetleg kevesebb.

- Sok ez a képzeletbeli, valós 2000 km?

- Nagyon sok. Otthonról hazajönni, és itthonról hazamenni komoly erôfeszítés.

- Egész napon át tartó performanceoddal egy folyamatot vetítettél ki a falra, rajzok, vonalak, színek, számok, betûk segítségével megelevenítetted az ide-vissza utazást. Merre nehezebb az út, onnan erre vagy innen arra?

- Mondjuk el, hogy a munka még nincs kész, az illusztrált lapjaim sora még nem fejezôdött be. Mint ahogy az út a valóságban sem fejezôdött be. Egyfolytában indulok valamelyik végponttól a másik felé, s onnan vissza. Ezt az utat reálisan is az autómban, és képzeletben még gyakrabban megteszem, oda-vissza, oda- vissza. Nincs még vége.

- Az utadon vannak állomások, amelyek lehetnek helységek, lehetnek emberek.

- Igen. Többnyire emberekrôl van szó, olyan volt vásárhelyiek, mûvészetisek elsôsorban, akik az út jobb és bal oldalán helyezkednek el. Nyilván Budapesten egy nagy bogot kellett volna csinálnom. Ugyanez vonatkozik Vásárhelyre is. Most itt vagyunk. Nem is írom ki a városunk nevét, ebben a pillanatban is együtt vagyunk. De hát ott van Rákosfalvy Zsuzsi, Varga Juli és sorolhatnám így az út mentén mindazokat, akik Vásárhelyrôl származtak el.

- És a MAMÛ? Az csak Budapest?

- Nem. Az Vásárhely. Szerintem a MAMÛ, illetve Vásárhely és Budapest és a szórványban élôk.

- Mindaz, ahol vagytok, éltek?

- Igen. MAMÛ, mi vagyunk.

- Tulajdonképpen a MAMÛ-t te ott, ahol vagy, Kommernben, tudtad folytatni?

- Feltétlenül. Én is részt veszek kiállításokon, gyûléseken, és figyelemmel kísérem, hogy mi történik. Úgy érzem, hogy még mindig ez a szellemi hazám, a szellemi hovatartozásom.

- Ezekben a napokban egy kis filmet is készítettél hirtelenjében a Vizeshalmokról. Ahhoz elég sok nosztalgia kötôdhet.

- Igen, ez egy spontán akció volt és feltétlenül nosztalgia. Annak idején nagyon szerettem ott dolgozni, és teljesen hatalmukba kerítettek most a dombok, amikor annyi év után ismét ott voltam. És nem egyedül voltam ott. Szinte úgy történt, mint rég. El kell mondanom, hogy itt, Marosvásárhelyen volt valami fantasztikus dolog, mert ilyen máshol nincs. Voltak szurkolóink. Jöttek gyerekek, a tutunos társaság, az olgás társaság, mind nekünk drukkoltak. Ha ott valamilyen munkát készítettünk és segítségre volt szükség, akkor beálltak, csinálták. Most is úgy éreztem magam, mint akkoriban. A sportolóknak vannak szurkolóik, a mûvészeknek általában nincsenek. Akkor voltak. Fantasztikus dolog volt. Most megint sikerült embereket mozgósítani, meglelték, megölelték a dombot.

- Nem érdekes az, hogy annak idején mindent mondhattak volna a MAMÛ-rôl, csak azt nem, hogy egy nosztalgiázó társaság. Most meg, íme, itt a nosztalgia.

- Hát én már öreg MAMÛ-s vagyok, nosztalgiázhatom, a fiatalok dolgozzanak. Különben én is dolgozom, nem mindig nosztalgiázom. Ennek a munkának az ötlete is itt született meg. Nagyon sokszor elhangzott a kötôdés Marosvásárhelyhez, tanuljunk meg hazajárni, mondta valaki. Úgy éreztem, hogy ezt valahogy meg kell fogalmazni. Engem mindig foglalkoztat, hogy hogyan felezôdik az én utam. Mindig fele-fele a szakasznak, még meg kell tennem egy felet, hogy ide vagy oda eljussak. Ezt a kínlódást féltôl félig szerettem volna átültetni vonalba.

- És a színek? Arról errefelé élénkülnek vagy fordítva?

- Követted, hogy mi történik, láthatod, itt már keverednek, ahogy megindultam visszafelé. Ha járunk- kelünk, ezek keverednek. Ez az itthon és otthon kérdés valóban érvényes. Én innen hazamegyek és onnan hazajövök. Ez így mûködik. Valahogy az is benne van, amit Lao Cétôl tanultunk, hogy az út az élet. Valami ilyesmit próbáltam érzekeltetni. Ezt megéli az ember.